Szuperkedd, Kalifornia után

B.S. Anton, a koreai háború chicano (Amerikában született mexikói) veteránja, ötven éve szavaz, semmi sem változott ebben az országban, neki ne jöjjenek olyan jelszavakkal, hogy „change“. (Clintonnéra szavazott.) RU Sirius, a veterán cyberpunk guru café lattéjat kortyolva a katonai-ipari komplexum (Achtung: marxista definíció!) hatalmának kikezdhetetlenségéről, a valódi változás kietlen lehetőségéről beszél, és olyan jelöltek kiesését sajnálja, mint Kucinich vagy Edwards. (Végülis Obamára szavazott.)

Pedig talán. Csak lassan. Egyértelmű válasz azonban még semmire sincs. Republikánus oldalon McCain erőnyerő lett a bevándorlásügyben elfoglalt liberális pozíciója, abortuszügyi engedékenysége és iraki kardcsörtetése, meg azon problémacsoport ellenére, amit Paul Begala, az 1992-es Clinton-kampány stratégája úgy fogalmazott meg, hogy „Ja, a John McCain! Iszonyú helyes csávó, nagyon birom, ráadásul az ükapám osztálytársa volt általánosban“.

A szélsőkonzervatív rádiós műsorvezetők (Rush Limbaugh és népi zenekara) valamint a dekonstruálódott 2000-es, 2004-es „keresztény jobboldal“ maradványai által preferált Mitt Romney kedd este még harcosan mondta, hogy megy tovább, másnap a brifkóba pillanthatott (35+ milliót tolt eddig bele saját zsebből), mert a kampánycsapat már a „további finanszírozás lehetőségeinek vizsgálatáról“ beszélt. Huckabee még nyilatkozataiban dacos, büszke dixie: továbbra is az elnökségért harcolt, a Dél egyetlen hiteles képviselője ő, pedig okunk van sejteni, hogy alelnökjelöltségének árát igyekszik felverni. Huckabee-t a republikánus jobboldal nem szereti, mert bevándorlási liberális, ráadásul az evangelista sajtot is kiénekelheti a karmaikból.

Ha nem lenne politikailag végletesen inkorrekt, akkor a demokrata oldal eredményeire a „Szerecsenmosdatás“ cím illene a legjobban, mely kifejezés jól tükrözné az eredmények jelenlegi biblia-magyarázatát, a hermeneutikai fogódzók keresését, ám a magyar nyelvet a pontosság mellett jellemző alkati rasszizmus kizárja ezesetben ezt a címlehetőséget. Obama tizenhárom államot nyert meg, Clinton viszont nagyokat és/vagy jelentőseket, mint Massachussetts, New Jersey, New York, Kalifornia. Utóbbi helyen e sorok írása közben még mindig számolják a szavazatokat, csakúgy, mint Új-Mexikóban, ahol a két jelölt között 50 (!) szavazatnyi különbség mutatkozik.

Szemben a republikánusokra jellemző „winner takes all“ (a győztes mindent visz) metódusra, a demokrata előválasztási szisztéma proporcionális, a delegáltak pontos számát nem lehet még tudni. Ebben ugyanis kicsi a különbség az illinoisi és a new yorki szenátor között, a ki nyerte meg-kérdésre leginkább a döntetlen a válasz. Hillary azt hozza fel, hogy az elbukott Dél-Karolina után szépen talpraállt, Obama azt, hogy január 3-a előtt senki nem adott volna esélyt neki Clinton szenátorral szemben. Obamáról kiderült, hogy nemcsak a feketék, de a fiatal liberális fehérek jelöltje is, szemben Hillaryval, aki viszont az idősebbek, valamint a spanyolajkúak és az ázsiai-amerikaiak körében kedvelt.

A támogatási csata sem fejeződött még be, hiába állt Obama mellé Oprah Winfrey, a Kennedy-klán, vagy újabban korunk legnagyobb élő filmszínésze, Robert De Niro (támogatja George Clooney is, Jack Nicholson viszont Hillary mellé állt), fontos demokrata politikai szereplők még nem nyilatkoztak: ki mellé áll Al Gore a Clinton-adminisztráció volt alelnöke, mert nem egyértelmű. Ki mellé áll John Edwards, a dél-karolinai úrifiú, aki most svédmodelles szocdem programmal állt sokáig a harmadik helyen. Továbbra is titokzatos ködbe burkolózik a nyári konvenció „szuperdelegáltjainak“ elkötelezettségi kérdése, ami a nyári elnökjelölt-jelölő pártgyűlésen fontos faktor lehet – ha addig nem egyértelmű, ki is a jelölt. Addig pedig olyan államokban lehet iszapbirkózni a demokrata szavazatokért, mint Texas, Louisiana, Ohio, Pennsilvania, ami az egyikféle Biblia-értelmezés szerint Obaménak jó (több helyen kell megmutatnia magát, több helyen érvényesülhet a személyes varázs).

február 6., Barstow, Kalifornia